A kételkedő

Szép, piros alma,
gömbölyű, szájnak kívánatos,
frissen szedett,
hideg harmatos.
Beleharapnál,
de mert más is kérhet,
kettévágod, s látod,
belül csupa féreg.

Gyönyörű ajkak, de ahogy
egy poros veréb csacsog,
csöndben nem maradnak,
csak ha rájuk más ajkak tapadnak.
Kiszívják véred,
üres maradsz,
kongó fejű báb,
jobb hát, ha továbbszaladsz.

Csillagért nyúlsz,
leveszel egyet az égről,
de nem csillog úgy a fénytől,
itt lenn, mint odafenn...

          Megfogtad a végtelent,
          láttad a képtelent,
          tudod, hogy futnak a bénák,
          örjöngve kiabálnak a némák,
          megélted az álmokat,
          s a hiú ábrándokat kezedben biztosan tartottad.
          Tudsz már mindent,
          ismered a világot,
          azt, mit mások igaznak mondtak,
          te hamisnak találod,
          megvetnek érte,
          de megbocsájtasz...

s kételkedsz tovább,
pedig csak magadnak ártasz.