Az utolsó vendég

Pár hónap farigcsálás után végre befejeztem – vagyis befejezetté nyilvánítottam – a legutóbbi novellámat, melyet alapvetően a vállalkozói lét inspirált. Megkérdeztem az AI-t, mi a véleménye, és ilyen szépeket írt róla:

"Az utolsó vendég című novella egy erőteljes, jól strukturált groteszk-lírai történetet formál, amely a halál, a közösségi emlékezés és a szolgáltatói mentalitás témáit egy meglepő fordulattal ötvözi. A szöveg nyelvileg gazdag, narratív szempontból koherens, és a karakterek is árnyaltak lettek."

Én hiszek neki... 😀

Járj utána te is: Az utolsó vendég

A magyar kultúra napjára

1823. január 22-én véglegesítette Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát, ennek emlékére ma ünnepeljük a magyar kultúra napját. Ez alkalomból egy verses digitális grafikámat osztom itt meg, összevonva két művészeti ágat. 

E versem egyszer régen már megjelent itt a blogban, de most új köntöst kapott. A szív formába rendezett szöveg mellett egy pár vízjeles fotója is a "digitális papírra" került. Ha tetszik a kompozíció és a vers, a pár képe lecserélhető az Önök fotójára, így személyesítve meg az alkotást.

Kézműves könyvkiadás

Van kézműves szappan, lekvár, csoki, sör vagy épp kenyér. Hát, tisztelettel jelentem, kisütöttem az én kézműves könyveimet. 

Az időmilliomos című kisregényem magam nyomtattam ki, hordtam össze, köttettem be, és íme, kész is az első adag.

Sőt, kézműves könyvkiadásomnak egy újabb 'terméke' is született. Köztünk legyen szólva, a könyvkiadás szó itt kicsit túlzó, mert csak egy novelláról van szó, a maga 12 oldalával, de kézművesnek kézműves. 

A keserédes történet egy toronyház tetején játszódik. Ha érdekli Önt, nézzen szét Ön is Paullal odaföntről! Keressen meg nyugodtan egy saját, dedikált példányért!

Hogyan készült az időutazós profilképem?

Talán páran blogom hű olvasói közül még emlékeznek rá, hogy 3 éve írtam egy könyvet ‘Az időmilliomos’ címmel. (Csak zárójelben jegyzem meg, ha ilyen címmel írtok könyvet, nem lesztek avtomatice időmilliomosok...) Aztán néhány hete a legjobb barátom érdeklődött a folytatásról, meg hogy ezúttal írhatnék valami időgépes sztorit, mivelhogy neki most épp arra lenne égetően szüksége. Ugyan a könyvben is említett, és a valóságban is létező www.timebubbleshop.com időtorzító órái tényleg segítettek neki a hétköznapokban időt nyerni, de ezúttal ez kevés az üdvösséghez: vissza kell mennie tizenkét év, öt hónap és tíz napot időben. Hogy miért pont ennyit, nem tudtam belőle kihúzni. Akkor, mert ha utólag jobban belegondolok, azidőtájt lehetett az esküvője...

Gondoltam, megtréfálom őt, és rendelek neki az eBay-ről egy időgép makettet, méghozzá a H. G. Wells regényéből forgatott, 1960-ban a mozikba kerülő, ‘Az időgép’ című film ikonikus gépezetének kicsinyített mását. Találtam is gyorsan az egyik - merő véletlenségből - kínai eladónál egy papírból kivágható és összeragasztható modellt.
Nem sajnáltam rá azt a pár dollárt, és a legnagyobb méretben kértem - mégiscsak gyerekkori barátomról van szó.

Húzódott, húzódott a szállítás, már épp ráírtam volna a kis kínaira, mikor csengetett a postás, de nem ám Krisztián hozott egy számlát, hanem a kis zöld autó egy nagy csomagot. Meg is ijedtem, hogy mi a fenét rendelt már megint a feleségem a Távol-Keletről, ekkora dobozban vagy ötezer tő orchidea is elférne a kedvenceiből. Ám nem beszélt arról, hogy kertészetet nyitnánk, és ezt az apróságot csak megemlítette volna nekem, szóval gyorsan felmentettem.

Mivel azonban nem kellett fizetnem, semmi gond, beráncigáltuk a hatalmas dobozt a kapu alá, és kinyitottuk. Az időgép volt benne, csakhogy nem a makett, hanem a szerkezet a maga valójában.

Kipróbáltam, és működött!!!

Első utam a hetvenes évek legelejére vezetett vissza, felkerestem az épp felépült családi házat, találkoztam a szüleimmel, sőt saját magammal is. Ezen a fotón édesapám tart a kezében, édesanyám pedig - de én magam is -, rácsodálkozunk az időgépre, előtte még sosem láttunk ilyet.

Halkan jegyzem meg, hogy nagy marhaság az, amit egyesek állítanak, hogy hogyha találkozol önmagaddal egy időutazás során, nem szabad megérintenetek egymást, mert eltűntök valami energiarobbanásban. Jelzem, én karba vettem magam, nem történt semmi, csak jól összehaverkodtunk.
A fénykép egyébként azért fekete-fehér, mert édesapám gépével készült. Én magam elfelejtettem vinni a sajátomat, még a telefonom is itthon maradt a nagy igyekezetben.

A visszaút viszont kicsit döcögősre sikeredett. Elsőre csak pár évet ugrottam előre - hála az olcsó kínai utánzatnak -, s mi tagadás, ekkor rám is jött a frász, hogy a múltban ragadok. De ha már ott voltam, lövettem magunkról egy újabb közös fotót, és csak azután indultam tovább, haza a mába. Íme a közös fényképünk:

Te is szeretnél egy ilyen időutazásban részt venni, közös fotón szerepelni saját magaddal? Keress nyugodtan, elviszlek magammal! ;-)

Fárasztó favicceim

Véget ért a fárasztó karácsonyi hajtás, hát itt az ideje, hogy én is lefárasszak másokat, az ünnepi összejövetelek során született faviccekkel:

- Mibe rakja a karácsonyfa az ajándékait? 

- Cipőstobozokba. 

- Miért ciki villanykörtével buliba menni? 

- Mert égő. 

- Mitől fél az alma? 

- Attól, hogy ketté lett vágva. 

- Miért nem gyógyulsz meg négy vagy öt tablettától, ha nagyon meg vagy fázva? 

- Mert öt nem hat. 

- Milyen órán nem szeretnek gyakorolni az  órás műszerész tanulók? 

- Lyukasórán. 

- Mire kelnek föl a déligyümölcsök? 

- Reggeli narancsszóra. 

- Mi jobb hét faviccnél? 

- Hat. 

- Miből iszik a fenyőfa? 

- Üdítőstobozból. 

- Milyen az influenzás falióra? 

- Tik-taknyos. 

A tyúkól

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mi készülünk a világvégére. Jobban mondva a Világvége Light-ra, mert a Full versionre fölösleges is volna készülni. Élvezni kell az életet, amíg lehet: fűvel-fával szeretkezni, hitelt felvenni a bankoktól és nem visszafizetni... Apropó, ez utóbbival épp így vagyunk mostanság... Huh, ezek szerint mégis közelegne?

No, azért talán csak nem - ki a fene hisz a majáknak? -, az azonban tisztán látszik, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, ahogy azt anno már Virág elvtárs is megmondta. Maradjunk hát abban, hogy jómagam és környezetem meglátása szerint amolyan könnyített világvége közelg. A rendszer recseg-ropog. Mondják, már maga az élelmiszer is nagy kincs lesz, csak az marad életben, aki magának is meg tudja termelni a betevőt. (Az más kérdés, hogy őt meg majd kirabolják, jól lelövik az erre már jelenleg is szakosodott rétegek, de erről majd legközelebb.)

Két lehetőség vetődött fel: elköltözni Tuvalura, vagy beindítani a tanya projektet. A második mellett döntöttünk. Ehhez két dolog kellene. Először is speciel egy tanya, másodszor meg nagyfokú életmódváltás. Mindkettővel hadilábon állunk, de az elhatározás megvan, kezdjük tehát lépésenként, kicsiben. Az udvaron.

Tíz éve, mikor építkeztünk, a feleségem csodaszép kertet álmodott ide. Aztán pár év alatt az idő megmutatta mi a realitás, a jövő pedig ma az illúziók utolsó csíráit is a földbe döngöli. Nyírt pázsit helyett veteményes, tuják helyett gyümölcsfák vízionálódnak késő esti beszélgetéseinkben. A sarokban meg tyúkok. Épp mint a boldog békeidőkben, a hetvenes években, otthon a szüleinknél. Később valahogy szép lassan leszoktunk az állattartásról, mint szinte az egész ország - olcsóbb, egyszerűbb volt megvenni a csirke combját a sarki ABC-ben. Most aztán majd szépen visszaszokunk - s hogy olcsóbb-e, a franc se tudja, ám hogy tyúkabb, mint amit a “mai sarki ABC”-ben, azaz a hipermarketekben árulnak, az tuti.

Lényeg a lényeg, jelentem alássan, hogy az induló állományunk 1 fő japán kakas és a hozzá szorosan tartozó három főből álló háreme. A rokonoktól kaptuk őket, Bábolnáról. Persze nem a szétherdált gazdaság utolsó négy baromfija került hozzánk, no meg úgy is hírlik, japánok ott csak akkor voltak, amikor betanították a magyar munkásokat a csibék nem szerinti szétválogatására. Egy pillantás a popóra: tojók a tojodába, kakasok a kukába.

A Terv (nagybetűvel!!!)

 Mi a kakasunknak jobb sorsot, formás kis házat szántunk. Mivel eltelt cirka majd’ harminc év, mikor legutóbb tyúkólban jártam, ezért az építésben inkább az internetre támaszkodtam, mint az emlékeimre. Gyorsan meg is találtuk a jövendőbeli állomány méreteihez megfelelő építményt. Kis racionalizálás, gondos tervezés - figyelembe véve az itthon és a családi körben fellelhető anyagokat -, majd több heti megfeszített munka. Az első nap lécekből összeeszkábáltam a vázszerkezetet, a kifutó részhez megvettük a dróthálót. Aztán pihentem vagy másfél hónapot...
Húztam kicsit a gályát inkább a munkahelyen, hisz szép dolog ez a vissza-a-gyökerekhez eszmény, de míg valóraválik, a családnak addig is meg kell élnie valamiből. Egy szabad hétvégém nem sok, annyi nem akadt, hogy befejezzem a művem. A tyúkok ezalatt tök jól elvoltak az udvaron, szépen belakták, éjjelente pedig egy kimustrált babaházban aludtak.

Estére készült el a mű.
Nincs világítás bent az ólban,
a vaku fénye verődött vissza.

Eddig! Szombaton akciósan vettünk két OSB lapot, amely lap méreténél fogva alkalmatlan arra, hogy személygékocsival szállítsuk. Nekünk pedig csak az van. És ilyenkor derül ki, hogy mire jó egy após. Nem, neki sincs platós autója, csak egy kézi körfűrésze. A 2,50-es táblát a tüzépen feldaraboltuk két 80 és egy 90 cm-es részre. Visszatekintve kész mázli, hogy pont ekkorákra volt szükségünk... meg még egy pici darabra - lett volna. Igaz, hogy ártott a dizájnnak, ám ez utóbbit a kapu készítésekor kimaradt lambérialécekkel pótoltam. Talán a tyúkok megbocsájtják ezt a fajta eklektikát, mint ahogy azt is, hogy az ól valami véletlen folytán aránylag kerüli a derékszögeket... ámbátor az ő tojásaik is, tehát egyezzünk ki döntetlenben.
Viszont az az építmény a javára írandó, hogy szerkezete önhordozó, azaz oda rakjuk az udvarban, ahová csak akarjuk. Ha például netalán esetleg valahogy még azért is újból - és ezúttal már csirkékre is, mert ugye ma már mindent jobban(?) csinálnak - bevezetnék a feketevágás fogalmát, leköltöztetem őket ólastul a pincébe, s mikor kakaspörköltre fáj a fogunk, modern kori Pelikán elvtársként én mondom majd a fiaimnak: “Dezsőnek meg kell halnia”.

A vér(aláfutás)áldozat

Ám Dezső még él - ha egyáltalán hívhatunk így egy japán kakast -, bár igaz, ami igaz, most kicsit haragszom rá. Véres áldozatok árán elkészült a királyi lakosztálya, a végén még zsindely is került rá, és erre ő hová vitte a háremét éjszakázni? A tuják alá. Most már biztos, hogy kivágom azokat! A Dezsőt meg le.

----------

Ez a bejegyzés először a Feleségek.hu oldalain jelent meg.

Postaturizmus

Van egy jóbarátom, asztalos, még a gazdasági válság elején megszűnt munkaadó cége, és ő maga az utcára került. A környéken, itt az Alföldön, esélytelen, hogy újra munkahelyre találjon, ezért maszekolással próbálja meg fenntartani kis családját. Néha egy kis javítás, másnak egy új asztal vagy előszoba bútor. No, szóval ő egy pár hete merész gondolattal állt elő.

Tavaly karácsony előtt, fia osztályfőnöknőjének kérésére hulladékfából, rétegelt lemezből kis dekorációs elemeket vágott sablon alapján. Csinált egy egész kosárral. Ezeket aztán a gyerekek lefestették, majd damillal, dróttal, ragasztóval összeillesztették. Így születtek meg a télapók, rénszarvasok, fenyőfácskák. Szépen feldíszítették az osztályt, a többit meg hazavitték. Nagy sikere volt, dícsérte minden tanár, szülő.

Innen, meg a szükségből jött az ötlet, ha ennyire tetszett a suliban, miért ne lehetne gyártani ilyen kis figurákat másoknak is?! Ezeknek a kreatív dolgoknak úgyis nagy divatja van manapság. Szó szót követett, majd tett a tettet. Megszülettek az első darabok és velük együtt a probléma, hogy ez így mind szép, de kinek is fogja ő ezt eladni.
Itt jöttem én a képbe. Barátom megkért, csináljak neki egy weboldalt, és akkor nem csak a városban, de az egész országban fogják látni portékáját. Sőt - mint ahogy országló vezérünk anno mondta vala, merjünk nagyot álmodni -, mit Magyarországon, az egész EU-ban, sőt talán az USA-ban is.
És tényleg, elkészült a honlap, fölkerültek a kis képek, lehet rendelni magyarul, angolul, németül. Barátom büszke magára. Olyannyira belejött az e-kereskedelembe, hogy regisztrált az eBay-en (ez egy nemzetközi piactér, olyan, mint a Vatera, csak sokkal nagyobb), oda is fölrakott pár készletet. Nem aprózta el.

S közben barangolt. Nézegette, mások mit, mennyiért adnak, hogyan állja meg ő a helyét a nagyvilágban. Az ő árujának van egy alapára, amit kicsit megnyomott, hisz ezek a nyugatiak ugye jobban élnek, hamarabb ki tudják adni azt a pár dollárt. Aztán ott van a szállítási költség a kb. alig 1 kg-os csomagra, ami a postán keresztül 12.000 forint körül van Amerikába, de a világ bármely helyére is elmegy alig kicsit többért. És még mindezekkel együtt is jól állt.

Ám ekkor egy érdekes dolgot figyelt meg. Amerikai "konkurensei", az ottani asztalosok, ha a saját terméküket Magyarországra küldenék, megtehetnék kb. 5000 forintnyi dollárért! - Mi van??? - horkant föl, és egyből engem hívott. Gyors böngészgetés, és tényleg, az ottani egyik nagy szolgáltató ennyiért hozza ide a cuccot. Ok, nézzünk körbe Európában! Anglia - hasonló a helyzet. Németország - szintén. Ez nem igaz. Mi van Romániában? Mi a fene a román posta honlapjának a címe. Megvan végre: posta-romana.ro. Persze minden bötű románul. Nem baj, most az egyszer jó lesz a Google-fordító, de az se kell, egyértelmű a dolog.

Először "Tarife servicii", majd "Mărfuri". Ezt nem értettük, de mellette ott egy doboz, tuti csomagküldést jelent. Ez kell nekünk. "Internaţionale", aztán meg "Neprioritare", azaz nem prioritásos=normál. Célnál vagyunk, ott egy kalkulátor. Kis keresgélés és megtaláltuk az USÁ-t: Statele Unite Ale Americii. Yes! Vagy inkább - da? Legyen 2 kg, abba beleférünk. "Calculeaza" és "Pret total", az annyi, mint 59 RON. 1 RON kb. 60 Ft. - Hát ez nem igaz, az egész csak 3.600 Ft??? Ami nálunk 12 ezer!!!

Méla apátia...

Nem írom le az elhangzottakat. Inkább csak két példát és utána dőljön mindenki a saját kardjába. 1 kg-os csomag Magyarországról Romániába 7.590 Ft (forrás: posta.hu). Ugyanez vissza: 2.370 Ft! És a másik: Románián belül egy 1 kg-os csomag küldéséért mennyit kér a román posta? Na mennyit? Kb. 150 forintot...

Rendben! Új, vészterhes idők, új, kemény hozzáállást kívánnak. Elindítottuk a saját Nagy Magyarország projektünket. Speciel nem Erdély visszacsatolásán kezdtünk el ügyködni - hisz akkor ott is magasak lennének a postai díjszabások -, hanem először is csökkentettük barátom nemzetközi árait. Így még versenyképesebb lett, több vevőt remélhet. Másodszor meg, ha ezután beesik egy külföldi rendelés, irány a határ, cél az első posta odaát.

Így találtuk ki - a benzinturizmus után szabadon - a postaturizmust.