2012. április 11., szerda

A költészet napjára

József Attila
E nap alkalmából a fiókból előkerestem egy régi versemet, melyet József Attila Óda című műve ihletett, még a gimiben, egy unalmasnak tűnő magyarórán.


Tetszik, nem tetszik


Tetszik, hogy jó diák legyek
Nem tetszik, hogy a haveroknak én tessek.
Tetszik, mikor magam mögött hagytam
S nem tetszik, mert muszájból olvastam.

Tetszik, mert halál szaga van
Nem tetszik, mert kilátástalan
Tetszik, mert tiszta Rodin
De nem tetszik, ha dicsérik odafenn.
Tetszik, mert erotikus, szép s édes
Nem tetszik, mert közönséges
Tetszik, mert a nő feloldta a magányt
De nem tetszik, mert a férfi feladta magát.
Tetszik a vízesés robaja
Nem tetszik a költő önfeledt zaja
Tetszik, mert nem meggyőző
És nem tetszik épp ezért e fellengző.
Tetszik, mert gravitál,
Ám nem tetszik, mert emögött egy nő áll
Tetszik, mert csillagok születnek és múlnak
Nem tetszik, mert a hasonlat miatt lealacsonyulnak.

Tetszik, mert bevette
Nem tetszik, mert engedélyre tette
Tetszik, mert ilyen a nő s vérkör
Nem tetszik, s hogy miért, már nem ismétlem többször.

Tetszik, mert érzem benne a halált
Nem tetszik, mert a sok szerv hiába kiált
Tetszik az üres csattogás
Ám nem tetszik ez a rohanás...

Tetszik, végül is tetszik, mert most nálam a jog,
Hogy kimondjam: az ő verse az enyémnél jobb!


És az ihletadó vers:

József Attila - Óda


1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

- 1933. június -



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Én ajánlom

Olajfestmény hatás fotóból

Ma délelőtt új technikával próbálkoztam, és ennek végeredménye lett az alábbi kép. Az olajfestmény hatású grafikához az eredeti fotót az Aff...

Mások ezt olvasták