Tíz perc múlva kilenc. Az újoncok már ott toporognak a nyirkos aszfalton, a letört sorompó csonkja mellett. A fagy elől zsebre dugott kézzel, némán, arccal a nap felé. Közben szemük sarkából a kaput figyelik, mikor nyílik végre meg. Ma nem lesz kiképzés, egy hónapja először. Ma látogatás lesz. Mindannyian várnak valakit, szülőt, testvért, reménytelen szerelmet. Sokan csak sejtik, de talán inkább csak hiszik, hogy hozzájuk is eljönnek, mert hát legtöbbjük épp előlük menekült ide, s majd nemsokára tovább a világ végére. Ki is keresné őket itt? Most mégis ott állnak a bejáratnál, orrlikaikat szabálytalan ritmusban hagyja el a pára, nem zavarják a másikat, önmagukat győzködik: az nem lehet, hogy ne jöjjön. Ha nem jön... Zakatoló aggyal a kaput lesik, azt a rideg, hatalmas lemezdarabot, amelyen át újból egy kis élet áramolhat beléjük. Az előbb még ott lézengtek mellette, aztán páran hirtelen elkezdik lábukkal rugdosni, öklükkel döngetni. Hörög, bong minden. Elzavarják mindannyiójukat, hátrébb, mintegy húsz méterre. Ijedten engedelmeskednek a parancsnak. Tétován az órájukat lesik, még öt perc. Felidézik magukban az otthoni pillanatokat, az elmúlt hónapot, magukban elszámolnak százig, azzal is telik az idő. Valaki megfordul, és elmegy. Nem hisz tovább, nincs ereje hozzá. Néhányan követik. A jég megtört, beszélgetni kezdenek egymással: hova mennek? Még két perc. A nap egyre erősebben süt. A kapun túlról hangok hallatszanak, de erről már csak hárman vannak. A többiek mind elmentek. Féltek a csalódástól. Meggyőződésük elveszett. Ágyaikon fekszenek, bent a
körletükben, s maguknak azt mondják: nem, én nem várok senkit. Pedig igen, legjobban ők reménykednek. Várják a csodát, fülelnek. A legkisebb pisszenésre felülnek. Ugye nem engem hívtak? S azt mondják nekik: nem. Zavart, furcsa érzések futnak át rajtuk. Ismét feszülten figyelnek. Fekszenek az ágyon, cipőjüket nem veszik le. Próbálnak aludni. Legalábbis úgy tesznek, hogy mindenki azt lássa, még maguk is. Később, egy óra múlva letörten kimennek a folyosóra. Kérdik: Miért vagy ilyen? Álmos vagyok – szól a válasz. Legbelül még mindig bíznak. Beszélgetnek, hangosan röhögnek. Erőlködnek. Fél füllel még mindig figyelnek. Már nem élnek, s ha igen, nem ebben a világban. Valahol mélyen a víz alatt a nagy sötétségben lebegnek. Lassan dél lesz, aztán elmúlik ez a nap is. Estére mindenki kiheveri a látogatás idegőrlő feszültségét. Kezdik visszanyerni lelki nyugalmukat. És várnak egy újabb hónapot, hátha akkor, utoljára...
Egyébként reggel, pontban kilenckor kinyílt a kapu, de belülről, a sorompó csonkjánál már senki sem várt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése