Tíz perc múlva kilenc. Az újoncok már ott toporognak a nyirkos aszfalton, a letört sorompó csonkja mellett. A fagy elől zsebre dugott kézzel, némán, arccal a nap felé. Közben szemük sarkából a kaput figyelik, mikor nyílik végre meg. Ma nem lesz kiképzés, egy hónapja először. Ma látogatás lesz. Mindannyian várnak valakit, szülőt, testvért, reménytelen szerelmet. Sokan csak sejtik, de talán inkább csak hiszik, hogy hozzájuk is eljönnek, mert hát legtöbbjük épp előlük menekült ide, s majd nemsokára tovább a világ végére. Ki is keresné őket itt? Most mégis ott állnak a bejáratnál, orrlikaikat szabálytalan ritmusban hagyja el a pára, nem zavarják a másikat, önmagukat győzködik: az nem lehet, hogy ne jöjjön. Ha nem jön... Zakatoló aggyal a kaput lesik, azt a rideg, hatalmas lemezdarabot, amelyen át újból egy kis élet áramolhat beléjük. Az előbb még ott lézengtek mellette, aztán páran hirtelen elkezdik lábukkal rugdosni, öklükkel döngetni. Hörög, bong minden. Elzavarják mindannyiójukat, hátrébb, mintegy húsz méterre. Ijedten engedelmeskednek a parancsnak. Tétován az órájukat lesik, még öt perc. Felidézik magukban az otthoni pillanatokat, az elmúlt hónapot, magukban elszámolnak százig, azzal is telik az idő. Valaki megfordul, és elmegy. Nem hisz tovább, nincs ereje hozzá. Néhányan követik. A jég megtört, beszélgetni kezdenek egymással: hova mennek? Még két perc. A nap egyre erősebben süt. A kapun túlról hangok hallatszanak, de erről már csak hárman vannak. A többiek mind elmentek. Féltek a csalódástól. Meggyőződésük elveszett. Ágyaikon fekszenek, bent a

Egyébként reggel, pontban kilenckor kinyílt a kapu, de belülről, a sorompó csonkjánál már senki sem várt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése