Peregnek a napok

Peregnek a napok. Egyik a másik után. Hétfőn már várom a pénteket, mint a fáradt úszó a fordulónál a túlpartot, aki tudja, hogy még menni kell, nincs meg a napi adag. Hát nekem sincs meg. S az én égi edzőm azt se mondta, mennyit ússzak. Csak nyomom, egyiket a másik után. Dög unalmas tud lenni. Néha a víz változik ugyan, hol hidegebb, hol langyosabb talán, ám a gőztől szinte sose látok. Két oldalt bólyasor, forduló rendre, egy kis pihenés a medence végén, aztán gyerünk, vissza. Olykor-olykor egy ismeretlen úszósapka siklik szemben, majd el, s a pára fojtogat tovább.

De végülis szeretek úszni, és pálya is jutott... manapság ez is valami. Szeretem a vizet is, de jobb volna egy tó, vagy egy tenger partján belé lógatni a lábam, és csak annyit úszni, amennyit én akarok.

És van kikért úsznom, akikért egyáltalán úszom. Ők az életem. Szeretet és felelősség, hogy egyszer ők is útra keljenek. És van egy társam, akivel ezt megoszthatom. Ő a szerelmem.

S közben úszom, úszom számolatlan a hosszakat, fejemben Ixion és Xenosz együtt úsznak velem, játszunk egy sort, ők mint két delfin fickándoznak önfeledten, én húzok kettőt, egy labda röppen, én húzok megint... csak a gőz gomolyog körülöttem, kartempó újra, majd láb, egy kis levegő... és nekem úsznom kell tovább, egyik faltól a másikig. Oda, vissza. Ma és holnap.