2015. április 21., kedd

A késdobáló

A függöny mögül hallod, ahogy morajlik a tömeg, mint a tenger hulláma, ha látja már a partot, s tudja, hogy ott utoljára szól és onnan tovább csak a néma csend. Hallod a gyenge gyerekzsivajt, hogy 'most mi lesz, mikor kezdődik?' Hallasz minden egyes nézőt, ahogy köhint, harsog, ahogy hahotáz. Hallasz minden neszt, minden csoszogást, szék reccsenést, a perecárust ahogy csomagol. Hallasz, de nem látsz semmit, mert kintről vakít bent a fény, s te fülsértő másodperckattanások közepette így vakon várod a jelet, hogy mikor kezdheted.

Akkor a porondmester int, s a pergő dobok, mint csatába hívó ágyúk dörögnek a sátor alatt, vákuumként magukba szippantva a közönség zaját. A lámpák villannak tovább, és még, fehér ketrecet vágva a porond köré. A függöny nyílik, te belépsz a sötétből, mögötted csattan a fény. Középen meghajolsz, ahogy illik, zúgó taps az utolsó felkorbácsolt hála, de utána halott csönd vár a mai csodára.

Kalapod, köpenyed leveszed, a segédnek adod, ki rohan és tűnik el velük holnapig. Te körbenézel, még egy utolsó pisszenés jön a fehér falon túlról. Fényét visszaveri fehér bő inged, s elnyeli ébenfekete nadrágod, bőr öved ezüst csatján pihen csak kicsit. Lakkcipőd csillog, szinte látod arcod az orrán, amint lehajtod fejed, és koncentrálsz a mostra. Szemed sarkából figyeled a kis asztalt, hogy minden rendben van-e, úgy, ahogy kérted. Hét harminc centis hideg penge, kézre álló csont markolat, hét az élet, és ugyanennyi a halál. Makulátlan tiszta fémtükör mind.

Te kihúzod magad, hajad hátratúrod, hogy egy tincs se zavarja éles szemed. A többiek tudják, hogy készen állsz. Szemben veled a fal, újrafestve ma is, rajta szép ember sziluett, kitárt, ártatlan karokkal, mintha kérdezné, 'miért?' Mereven nézed, égeted agyadba a kontúrt, kezed képzeletben végigsimítja azt. Ekkor belép társad, a másik fél, mint cikázó gondolat szökken a fal elé, hogy kitöltse a határt, mit épp most rajzoltál. 'Miért hibáznék?' mondod neki, s ez elég, bízik benned, ahogy önmagadban szoktál.

Hallod kintről a visszafojtott csendet, fél szemmel a porondmesterre nézel, ő bólint, és az első dob ropogva pereg. Tekinteted a célon ragadt, a fekete vonalon, mint egy gép, nyúlsz jobb kezeddel az első késért. Szikár markodba fogod a csontot, szinte eggyé olvadtok. A bal kezeddel végigsimítod a pengét. A hideg fém megnyugtat, mintha otthon lennél a békés gyermekkorodban. Kivársz, élvezed a tökéletesség pillanatát.

És kezdődik! Emeled a könyököd. A csuklód a vállad mögé. Könyököd előre. Kezed, mint a parittya. Lendül sebesen. Tenyered tágul. Ujjaid szétnyílnak. A kés suhan, suhan, számodra iszonyú hosszan. Mindig az első repül legtovább.

Kintről egy sikoly hallik, előtted csak a fal remeg, és a penge játszik víg zenét. Társad, a másik fél jelez, 'Gyerünk tovább!' S te nyúlsz a második késért, mozdulatlan. Hideg fém, száraz csont, könyök, váll, ránduló csukló, finom ujjak. Suhanás. Pengő dallam. 'Gyerünk még!' Fémes csont, könyök, váll, csukló, ujjak. Fekete kontúr. Szusszanás. 'Mi lesz már!' szól rád a gúny a zsöllyéből. 'Csak ennyit tudsz?' röhécsel.

Te a hang irányába fordulsz, fejed méltósággal emeled, próbálsz átlátni a falon, keményen, de a bátor rejtve marad a sötétben. Hagyod. Zsebedből vörös kendőt húzol elő, lassan, higgadtan, hogy lássa jól ő, s mindenki. Testeddel megkeresed az irányt, mit kezed tud legjobban, a bevésett fekete rajzot, a három már biztos pontot. Ekkor felrobbannak a dobok, s velük együtt a feszültség körülötted, míg te nyugodtan állsz, s bekötöd szemed. Kimérten fogod meg a következő kést, pontosan tudod, hova nyúlsz. A dobok visszafogják magukat, csak mint simogató esőkopogások, úgy játszanak. 'Indulhatunk tovább' jő a jel társadtól. Folytatod. Könyököd emeled újból. Csuklód a vállad mögé. Könyököd előre. Kezed lendül sebesen. Tenyered, ujjaid nyílnak vakon. S a kés suhan, hosszan megint. 'Eddig négy, újat!' Fém, csukló, 'Lassú vagy!' sért egy hang, villanás. 'Gyorsabban már!' Könyök, váll, ujjak. A kés rezeg. 'Na, még egyet!' Kéz, csukló, könyök, váll. Egy suhintás és azt hiszed, 'Vége már!'

Ám a közönség követel: 'Van még ott!' Te hitetlen tapogatsz: a kis asztal újból teli van. Nem tehetsz mást, mész tovább. Agyadban lázasan keresel még a falon valami szűk helyet a többi késnek.

'Jöjjön hát a nyolcadik.' Könyök, váll, csukló. Pengetés.

Kézfej, könyök, ujjak. Kilenc. 'Hej, lomha ez!'

Tenyér, váll, 'Nézd, ni, hogy remeg!', csukló. Tíz.

Könyök megint, fémhideg. Repülés. Tizenegy.

Tompa ujjak, váll fölött, 'Bírja tán?', suttogás. Egy tucat.

'Még mindig van?! Ne csináld!' Fagyos csont. Könyök. Húzott váll. Csukló. Kifúlt ujj... Roppanás...

RÉMÜLET! 'Mi történt?!' zúg a sor.

Ekkor letéped izzadt vörös kendőd, vakságod vakítja még jobban a fény. Odakint felgyúlnak a lámpák, a dobok elülnek bambán, a tömeg megmozdul, tombol vészt jóslón. Kitisztul előtted minden, a sebzett tábla, a szanaszét szakadt kontúr; középen bágyadtan mosolyog rád társad, a másik feled, hátratúrt haja csapzott, ébenfekete nadrágja gyűrött, görnyedt testét bőr övének fakó ezüst csatjába kapaszkodva tartja, fehér bő inge lucskos testéhez tapad véresen, vörösen, mint az izzadt kendő a kezében.

Szívedből tőr mered feléd.

Te nézel, most látsz, most látsz ma először igazán: a gyerekzsivajt, a csoszogást, a zsöllye gúnyát, a perecárus csörgő vagyonát. De hallani már nem hallod, csak a végtelenül üres csendet, egy-két dobbanást, némán csituló szívedet, melyet az utolsó fém penge hűt halálra. 'Ennyi volt...'