2015. április 24., péntek

A késdobáló - light (lájt) verzió


[ Igazából előbb az eredeti verziót olvasd el, itt megtalálod.
Az kicsit más lesz, ez csak olyan akármi... :-) H.E.O.
]


Kovács ma is, mint mindig, negyed órával a kezdés előtt már bent volt munkahelyén. Az iroda kis konyhájának résre nyílt ajtaján keresztül hallotta a többiek sustorgását, emitt az egyik a gyerekekről beszélt, hogy mily szépen produkálta magát üdvöskéje az iskolában, amott valaki a Németből behozott csokoládéval seftelt.

Nyolckor megjött a főnök, addigra Kovács bement az irodába, leült már asztalához, és maga elé húzta az aznapra tervezett adagját: hét vastag dossziét. Úgy gondolta, ennyivel végez is a nap végére, maximum nem megy el ebédelni, hanem valamit majd a kiskonyhában kap be.

Bekapcsolta számítógépét, elrendezgette tollait, a pohár vizet – mit az imént hozott be –, az asztal sarkára rakta, mesze a billentyűzettől és az aktáktól, nehogy valami bajuk essen. Saját csont papírvágó kését – amivel a pecséteket, lezárt borítékokat vágta fel, s amit kedvesétől kapott az ötödik évfordulójukra – elővette táskájából, s gondosan jobb keze ügyébe helyezte. Haját hátratúrta, székét közel húzta az asztalhoz, hogy kényelmes legyen, a monitoron bevillant a bejelentkező képernyő az ő profiljával. ’Miért hibáznék?’ hessegetett el egy kósza gondolatot, hisz bízott magában, ahogy mindig.

A többiek is csendben voltak, fél szemmel a főnököt figyelték. Ő tekintetét végighordozta az alkalmazottain, bólintott, majd bement a saját irodájába. Elkezdődött a munka, Kovács a klaviatúrára helyezte ujjait, itt egy kicsit elidőzött, kiélvezte a pillanatot, tudta, hogy egy szép nap vár rá, estére programjuk volt.

Maga elé vette az első dossziét, csont késével feltörte az első pecsétet, kinyitotta, és tételesen elkezdte feldolgozni a sorokat. A dosszié vastag volt, rengeteg lappal, és rajtuk sok-sok, nagyon sok adattal. Három dossziéval végzett délig. Egy kis szusszanás, a többiek kérdik: ’Mi lesz már, nem jössz ebédelni?’.  Majd valaki gúnyosan a három mappára mutat: ’Csak ennyit tudsz?’ és röhécselve elment a társasággal a közeli vendéglőbe.
Kovács maradt, és még nagyobb elánnal vetette bele magát a munkába, hisz a java még hátra volt, a négy dosszié, ha lehet, még vaskosabb volt emezeknél. Erőt megfeszítve dolgozott, soha ilyen gyorsan nem mozogtak ujjai a billentyűzeten. Kovács 4 óra 45-re végzett. Megnyugodott: ’Vége már!’

Ekkor bejött főnöke, és újabb iratkötegeket dobott le elébe: ’Ezeket az igazgatóság holnapra kéri, muszáj megcsinálnia!’ Nem tehetett mást, maradt tovább az asztalánál és dolgozott rendületlenül, és látta maga előtt semmivé foszlani édes esti terveit. Dosszié dosszié után, mappák és újabb és újabb iratkötegek. Ha eggyel végzett, főnöke hozta a következőt. Kollégái már rég mind hazamentek, csak ő gályázott egyedül az irodában.

Kovács este tízre teljesen elkészült erejével. A billentyűzeten már folyton félreütötte a karaktereket, véletlen lelökte a vizes poharat is, a piros tollal egyszer megszúrta magát. Végigfutott előtte az egész nap, a többiek reggeli pletykája, a nyugati csokoládé finom csomagolásának képe, és rájött, hogy az utolsó dossziét már képtelen megcsinálni, ha a fene fenét eszik, akkor sem. S szeretett csont kését ekkor a kukába hajította. ’Ennyi volt...’