Idegenek közt

Idegenek közt élve
magányos az ember.
Nem tehet mást, de vár,
hátha egyszer valaki rátalál.

Napról napra sokan szólnak hozzád,
beszélnek némán neked,
és te magadban érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Fejüket válladra hajtják páran,
mások megfogják kezed,
de te belülről érzed
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Jónéhány ellen s számtalan barát
mohón vigadna veled,
de te látod és érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek...

S ekkor, ha melletted ébred az éj csókja,
s ringó csipője örömét reggelente neked szórja,
csipetnyi reményt kaptál még mindig csupán,
hogy hozzád a lelke is elér sok száz érintés után.

Ám ez a kevés remény elég:
ahogy kedvesen rádnevet,
már majd’ örökre feleded,
hogy a többiek mind, mind, ... mind idegenek...